Az orosz zeneszerző műve viharos sebességgel íródott 1915 januárjában és februárjában. Ősbemutatója nem liturgikus keretek között zajlott. 1915 március 10-én hallhatta először a közönség egy első világháborús jótékonysági koncerten. A szerző a művet Sztyepan Szmolenszkij – a cári egyházi kórus korábbi karnagya – emlékének tiszteletére ajánlotta, a megfeszített munkát követő másfél évben nem is komponált. Tudta, hogy ha rövid idő alatt is, de remekművet alkotott. Eme tökéletesen megkomponált ciklus az ősi dallamkincs és éneklésmód talaján áll, ugyanakkor ízig-vérig 20.századi kompozíció. Ezek az ősi énekek tipikusan kis hangterjedelműek, s a műfaj természetéből eredően a dallamok önmaguk körül forognak, mantra-szerűen vissza-visszatérve önmagukba. A „Nagy éjszakai virrasztás” emellett különös, kétarcú kompozíció. Egyfelől híven illeszkedik a liturgiához, a szombatról ünnepnapra (vasárnapra) történő virrasztás szertartásrendjéhez, másfelől viszont zeneileg oly összetett, hogy csakis a legfelkészültebb kórusok képesek magas színvonalú megszólaltatására. Később, érettebb éveiben a Vesperást és a Szimfonikus táncokat élete legjobban sikerült alkotásaiként említette a szerző, és az volt a kérése, hogy a temetésén a Ninye otpuscsajesi (Nr.5) hangjaival búcsúzzanak tőle. Szomorú tény, hogy kérése nem vált valóra.