Kocsár Miklósra emlékezünk
Kocsár Miklós, a Cantemus Kóruscsalád életének meghatározó zeneszerzője, idén ünnepelné 90. születésnapját.
Szabó Dénes karnagy szavait idézve: „Kodály óta ő volt az a zeneszerző, aki a műveivel életben tudott tartani egy énekkari kultúrát.” De ő volt az is, aki az elsők között újította meg Magyarországon az énekkari hangzás világát, elsők között bizonyította, hogy az a capella kórus is érzékenyen közvetítheti a zeneszerzői gondolkodás korszerű megnyilvánulását. A Cantemus számára a Miklós bácsival való kapcsolat személyes vetülete nagyon erős. A kórus kimagasló sikerei és sok-sok ősbemutató jórészt az ő szerzeményeihez köthetők, de az évtizedek óta virágzó Cantemus – japán kapcsolatban is jelen volt, mint ahogy az is tény, hogy nem volt nála kedvesebb, kedveltebb kortárs zeneszerző a kórustagok körében. Megkockáztatjuk, ez a kapcsolat olyannyira erős volt, hogy egy idő után tökéletesen képes volt Kocsár és a Cantemus együtt gondolkodni, ami végül elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy ha valaki ma a zeneszerző kórusműveinek hangzó anyagai után kutat, legnagyobb részt a Nyíregyházi Cantemus Kórus együtteseinek felvételeit fogja megtalálni. Ami számunkra a legnagyobb elismerés, ezért is hálával gondolunk rá, és azért is, mert személyes jelenléte mindig jobb teljesítményre inspirálta a kórust és a karvezetőt egyaránt. A rengeteg kedves és lélekemelő pillanat, amit Miklós bácsival közösen megéltünk, kórustagok generációinak adott hitet, örömöt, és kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkünkben. Az a szellemi kapcsolat, ami a Nyíregyházi Cantemus Kórus és közte szövődött évtizedeken át, a halálával sem szakad meg, megrendítő és csodálatos szerzeményeiben tovább él velünk és bennünk.
Szilágyi Szilárd
“Az egyik debreceni kórusversenyen hallottam először a kórust, de van egy aranyos történetem is róluk. Egy nyáron Kecskeméten rendeztek kórustalálkozót, amelyre én is meghívást kaptam. Az utcán mentem a feleségemmel, amikor nagy örömzsongás közepette körbevett bennünket egy népes gyermekcsoport. Előkerült a fekete szemüvegkeretes tanárbácsijuk, Szabó Dénes is, aki mondta a fiataloknak, hogy én írtam az általuk énekelt műveket. Megható volt, ahogy simogattak. A következő kérdése már az volt a karnagynak, mikor írok nekik új műveket. Erre határozottan azt válaszoltam, hogy most nem tudok...Néhány évvel később azonban, 1990 körül a Magyar Rádióban dolgozván hallottam egy misetételt, ami nagyon nem tetszett. Otthon nekiláttam hát, hogy én is írjak egy teljes misét. Komponálás közben arra lettem figyelmes, hogy egyfolytában az Ő hangjukat hallom. El is határoztam, hogy nekik ajánlom a művet. A darab - a Missa in A - nagy sikert aratott. Azután szinte már nem telt el év, hogy ne jelentkeztem volna új művel, vagy ők nem kértek volna tőlem új szerzeményt.” (Kelet-Magyarország, M.Magyar László, 2013)
“A ‘Missa in A’ 1991-es bemutatója Nyíregyházán valóban a kiindulópontjaként értelmezhető annak a szoros együttműködésnek, amelyre csak nagyon ritkán lehet példát találni a zenetörténetben. A Miklós bácsi által felvázolt kapcsolat igazi jelentősége azonban nem pusztán a megrendelések vagy ajánlások szekvenciájában rejlik. Ebben az esetben az alkotási folyamat oly mértékű részesévé vált az énekkar, mint az ellenőrzés eszköze, ami egészen kivételesnek mondható. Több mű végleges formája a kóruspróbák során született meg akár több, mint 30 változat kipróbálása után. Emlékszem, ahogy eleinte még sokszorosítottuk a változtatott kottaoldalakat, később azonban már csak szóban hangzottak el a változtatások, és az énekesek betoldottak, vagy épp kihagytak ütemeket a zeneszerzői instrukció alapján, esetleg más felrakásban kellett a kérdéses harmóniát megszólaltatni, vagy olykor rögtönözni kellett egy-két szekvenciális lépcsőfokot egy adott fejlesztési területen. Egy időben az a vicc járta, hogy a Pro Musica Leánykar most már bármikor improvizál egy új Kocsár művet.”
(Szabó Soma (2011). Nyomozás egy alkotó elme labirintusában. In Bárdos Szimpóziumok)
Magyar 
English (UK) 
