Interjú Párkai István Kossuth-díjas karnaggyal
Párkai István 82 éves Kossuth-díjas karnaggyal, magyar karvezető generációk mesterével a Nyíregyházi Cantemus Kórus „Maestro" kórusbérletének első koncertje előtt beszélgettem.
Karnagy, zongoraművész, nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Liszt Ferenc Kamarakórus alapítója. Tanulmányait 1938 és 1955 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte. 1938 és 1953 között a zongora szakon Ambrózy Béla tanítványa volt, 1950-től 1955-ig a karmesterképzőre járt, itt Somogyi László növendékeként szerzett diplomát. Ha jól számolom ez pontosan 17 év, persze közben volt egy világháború, mégis meglehetősen hosszúra nyúltak a tanulmányai. Miért?
Akkoriban a tanítási rendszer egészen más volt. Akár a nulláról is lehetett kezdeni a tanulmányokat, sőt nem is hívták úgy, hogy tehetségek iskolája. Felvételi ugyan volt, de közben a szelektálódás is sokkal nagyobb volt, sokan kihullottak időközben és persze volt olyan is, aki aztán tovább ment. Úgyhogy én már befejezhettem volna 1953-ban, de 1950-ben a karmester szakra is jelentkeztem és itt is diplomát szereztem. Negyedéves karmester képzősként, pedig már tanársegéd lettem az akadémián.
Családi indíttatású volt a zenei pálya?
- Nem feltétlenül. Persze volt előttem példa. Anyánka tanítói oklevele volt, de zenét is tanult - hogy egy ismert nevet is mondjak - például Kacsóh Pongrácnál. Apám pedig elég magas fokon zongorázott, bár műszaki végzettségű ember volt. A vasútnál motorkocsikkal foglalkozott.
Miért történt a váltás a zongoraművészi pálya felől a karmesteri felé?
Annyira kiemelkedő zongorista nem voltam és miután az érdeklődésem sokrétű volt, ezért gondoltam, hogy érdemes a karmester szakot is elvégezni, ha már egyszer oda kerültem. Nagyon sok énekkarba jártam énekelni, például a Budapesti Kórusba, amelynek akkoriban Forrai Miklós volt a karnagya. Egy csomó oratóriumot ott tanultam meg.
A pályán eltöltött ilyen hosszú idő után, lehet különbséget tenni a generációk között tudásban, mentalitásban, képzettségben?
Az az érzésem, hogy azért nem lehet nagy különbséget tenni, mert kiemelkedő egyéniségek mindig voltak és remélhetőleg lesznek továbbra is. Az hogy a világ körülöttünk változik, legfeljebb abban módosít, hogy mennyire simán lehet zenei pályán boldogulni vagy milyen mértékben kell megküzdeni a sikerért. Most egy olyan periódusban vagyunk, amikor csak keveseket vesznek fel művészképzésre és persze ennek van egy olyan következménye is, hogy az átlag mindenképpen romlott. Sokkal nehezebben jön létre egy-egy kiugró egyéniség, mert a környezet nincs meg hozzá, avagy ha nagyon jó képességű az illető, nem kell annyira megdolgoznia érte, hogy sikeres legyen.
Akik felvételtelt nyertek, azok közül már a kezdet-kezdetén lehet látni, hogy melyikük lesz kiemelkedően tehetséges?
Nem. Csak azt lehet látni, hogy nagy és mély az érdeklődése. Nem kevesen voltak olyanok - főleg a fiúk között akik lassabban értek be és az „oroszlánkörmeiket" csak később mutatták meg.
A régi tanítványokkal tartja a kapcsolatot?
Tartom és főleg azokkal, akik megkeresnek. Az egész országban szinte lehetetlen, hogy eljussak mindenkihez, de sokszor kapok olyan rendezvényekre meghívót, amiről tudják, hogy oda nem tudok elmenni, mégis értesítenek, mert szeretnék ha tudnám, hogy most éppen hol tartanak.
A Cantemus felkérését miért fogadta el tanár úr?
A lehetőséget nem én kerestem, de szívesen fogadtam, amikor felkértek arra, hogy egy koncerten vezényeljem a Cantemus kórusait. Ebben az esetben az a furcsa helyzet állt elő, hogy Szabó Dénest én két vagy három évig tanítottam egy továbbképzésen, Somát viszont nem, mert ő nem az én csoportomba járt, viszont tartottam vele a kapcsolatot, mert akkoriban még én vezettem az egyetemi kórust, ahol ő is énekelt.
Mennyire ismerte tanár úr a Cantemusnál folyó munkát?
A kollégáim közül nem kevesen megfordultak itt és voltak évek, amikor rendszeresen hoztak ide főiskolásokat, akik órákat látogattak és az itt folyó munkát figyelték. Teljesen nyilvánvaló, hogy azok az eredmények, amiket az itteni kórusok elérnek - bárhogy is szépítjük - végül is sziszifuszi munkával jönnek létre, mert másképp ilyen eredményeket elérni lehetetlen. És persze azt se felejtsük el, hogy ehhez kell még egy bizonyos fajta - hogy finoman fogalmazzak - ,,kemény tréning".
Tanár úr 1973-ban kapta meg a Liszt-díjat és aztán szépen sorban jöttek azok a megérdemelt elismerések, aminek a koronája a 2007-ben kapott Kossuth-díj volt. Ennyi elismerés után van e még hiányérzete? Mi az, amire még vágyik?
Nem tudom, hogy mennyire sorban jöttek ezek az elismerések, de azt hiszem, hogy amit ebben a szakmában ilyen szempontból el lehet érni - nem minthogyha ezt olyan döntőnek tartanám - azt tényleg elértem. Azért néha eszembe jut, hogy néhány darabot még szívesen eldirigálnék újra, amit annak idején. Két évvel ezelőtt volt egy ilyen alkalom, amikor a Debreceni Kodály Kórussal előadhattam Poulenc Emberi arc című kantátáját, amit annak előtte több mint 20 évvel vezényeltem utoljára. Nagy élmény volt. Szóval ilyen gondolatok még foglalkoztatnak.
Hogyan ítéli meg tanár úr az igényes zene, a zenetanítás jelenlegi helyzetét az országban?
Úgy gondolom, hogy az egész világon romlott a helyzet, ez nem feltétlenül magyar specialitás vagy gondatlanság. A világ jelenleg efelé halad, de szerencsére mindig van egy olyan erős mag, akik tartják a frontot. Abban lehet bízni, hogy mindig marad az emberiségnek egy olyan érdeklődő rétege, akiknek a zenének ez az oldala örömet és gyönyörűséget okoz.
(Szilad Szilagyi)
Hungarian 
English